Komótosan felöltöztem, megreggeliztem és helyre tettem magam. Felhúztam a redőnyöket, amit a francba is, de nem kellett volna. Ahol hozzám ért a napfény, másod fokú égési sérülések keletkeztem rajtam. Az árnyékbe visszahúzódva pedig, eltűntek. Varázslat? Nem hiszem. Érzékeny vagyok a napra? Ezt sokkal valószínűbbnek tartottam. Bár, tizenéves fejjel, még nem volt ilyenben részem. Próbálkoztam, kísérleteztem még ezzel, de ugyan úgy történt minden, mint legelőször. Előjöttek, eltűntek. Végül nem bírtam magammal és rákerestem az interneten. Sokféle segítséget kaptam a problémámra, mint hogy megőrültem, vagy "máshol játszál, kisfiú". De Hagyma felhasználó szavaival élve: "Túl sokat ittál az este". Hát, köszönöm. A legmeglepőbb válasz egy óra után érkezett.
"Vámpír vagy"
Persze erre a hozzászólásra, egy egész hadsereg támadta le szegényt, kicsit sem szép szavakkal illetve. Lehetséges lenne, hogy tényleg megőrültem? Lehetséges, hogy ez ilyen váratlanul következik be? Lehetséges, hogy...
- Halló? - lefutottam a maratont (itt a szobám és a vezetékes telefon közti távolságot kell érteni) és a fülemhez emeltem. A túlsó vonalon recsegés hallatszott. Többször is megszólítottam az illetőt, majd elküldtem egy melegebb éghajlatra, hogy ne hívogasson.
- Ha még egyszer megmeri... - már vagy tizedszerre vettem fel azt a rohadt készüléket és nagyon elegem volt a No Name emberkéből.
- Szia Kincsem. Próbáltalak hívni a telefonodon, de ki vagy kapcsolva. Miért nem mentél ma suliba?
- Nagyon rosszul éreztem magam. De már jobban vagyok. Szia - nem tudtam, hogy hogyan magyaráznám ki a betegségemet. Napszúrást kaptam! Igen, ez lesz az. Az anyukám általában nincs itthon. Elfoglalt a munkájával. Jó, ha egy hónapban egyszer látom. Akkor találkoznánk, ha már 02:00kor felkelnék. De emberek! Ki kelne csak azért OLYAN korán, hogy a mutere kikérdezhesse, és letudhassa annyival a kommunikációt, hogy "Mi van a suliban?"? Néha úgy érzem, mintha egy messzi rokon lenne, akit legfőképpen sem érdeklek...
Gyakori Kérdésen (ahol ugye, feltettem a kérdésemet :D) pörgettem a válaszokat. Vagy 6 oldalt írtak, amiben leginkább egy válaszolót fikáztak. Az egyetlen értelmes komment, ami kaptam egy telefon szám volt, mellé írva, hogy "Hívd fel!". Egy kicsit tétováztam. Végül pedig tárcsáztam. Mit veszíthetnék?
- Roseland, Gyógy és Füszernövények
- Hello. Tudja, az interneten megadták a maga telefonszámát. Nagyon érzékeny vagyok a napra. Nincs erre valami kenőcse vagy gyógyszere?
- Roseland, Albin Street 20., ma este - és rám csapta.
Tűkön ültem és gondolkodtam, hogy mikor lenne érdemes elindulnom. Este. 20 órakor? Lehet, hogy akkor túl nyomingernek gondolna. 23 órakor? Akkor már biztos alszik.
---
Végül 21:30 perckor indultam. Pont tökéletes időzítés. A vonatom késett, így a tervezetnél később értem a városba. A ház, egy elhagyatott helyen volt. Nem volt körülötte semmi, csupán a kietlen síkság, ami őszintén szólva, elég rémisztően hatott. A ház nem volt elkerítve. A bejárati ajtaja egyből az utcára nézett. Szerény véleményem szerint, ez nem a legjobb megoldás. Így könnyebben juthatnak be a betörők. Nem mintha, ide olyan sokan akarnának betörni. Bekopogtam az ajtón. Nem jött válasz. Összehúzott kabáttal és vacogó fogakkal vártam még 10 percet, de semmi nem történt. Lenyomtam a kilincset, ami meglepetésemre engedett, és az ajtó kinyílt.
- Hahó? Van itt valaki? - megpróbáltam belépni, de, mintha egy láthatatlan fal lett volna előttem. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy rossz horror filmben. A házból kellemes meleg áradt és csak reménykedni tudtam, hogy van is bent valaki.- Hééj! Nem szeretne beengedni?
Leültem az nyitott ajtó elé török ülésben és gondolkodó estem. Nem mehettem el. Valami ott marasztalt. Hittem abban, hogy ő tud segíteni nekem. Lehajtottam a fejemet, a fáradtság ólom nehezékként sújtott le rám. Teljesen elvesztettem az idő érzékemet(megint), csak annyit vettem észre, hogy már jön fel a nap. "Ne, csak ezt ne" - gondoltam. Ekkor az ajtóban megjelent egy lány.
- Gyere beljebb! - nem kellett kétszer mondani. Óvatosan beléptem az ajtón. A padló recsegett alattam és bármelyik pillanatban leszakadhatott volna, de nem igazán zavartattam magam. Le kellett dőlnöm valahova. Megváltásként ért a kanapé képe, amit azonnal el is foglaltam.
A ház belseje elég otthonos volt. Narancs sárga falai, passzoltak a fehér bútorokhoz. 5 szobás lakás volt. Fürdőszoba, Nappali, Konyha és két hálószoba. A nappaliban (ahol a kanapén trónoltam) sok-sok kép lógott. Mindegyiken a szőke szépség, aki beengedett (mondanám, hogy kedves tőle, de könyörgöm, tegnap óta várok kint).
- Tessék - a kezembe nyomott egy gyűrűt. Nézegettem egy darabig, majd megszólaltam:
- Minek?
- A nap.
- Komolyan egy gyűrű fog megvédeni a naptól? - szórakozottan felnevettem, de a lány teljesen komoly maradt. Éppen mondtam volna valamit, de a gyomrom bezavart.
- Aha, értem - felállt és egy papírt keresett, amire ráfirkantotta a telefon számát. - Suli után gyere ide. Vedd fel a gyűrűt! - az ujjamra illesztettem az ékszert, ám semmi változást nem éreztem.
A fénylő sárga korong, már teljes egészében ott virított az égen. Kiléptem, és hagytam, hogy a sugarak megsimítsák az arcomat. Életemben nem termeltem annyi D-vitamint.
Vissza vasutaztam a kis városomba (ami nem egy-két perc volt), így megint sikeresen elkéstem az első órámról. Viszont, nem volt érvényben a "pontosan érkezünk vagy sehogy" elv, mivel akkor már orvosi igazolás kellett volna. A lényeg (lényegében lényegtelen), hogy a kémiai tanárom leordibálta a fejemet és kiselőadást tartott, a tantárgya fontosságáról. Mert, ha nem tudok kapásból felsorolni 5 tulajdonságot a Káliumról, akkor egy senki vagyok.
Gyakori Kérdésen (ahol ugye, feltettem a kérdésemet :D) pörgettem a válaszokat. Vagy 6 oldalt írtak, amiben leginkább egy válaszolót fikáztak. Az egyetlen értelmes komment, ami kaptam egy telefon szám volt, mellé írva, hogy "Hívd fel!". Egy kicsit tétováztam. Végül pedig tárcsáztam. Mit veszíthetnék?
- Roseland, Gyógy és Füszernövények
- Hello. Tudja, az interneten megadták a maga telefonszámát. Nagyon érzékeny vagyok a napra. Nincs erre valami kenőcse vagy gyógyszere?
- Roseland, Albin Street 20., ma este - és rám csapta.
Tűkön ültem és gondolkodtam, hogy mikor lenne érdemes elindulnom. Este. 20 órakor? Lehet, hogy akkor túl nyomingernek gondolna. 23 órakor? Akkor már biztos alszik.
---
Végül 21:30 perckor indultam. Pont tökéletes időzítés. A vonatom késett, így a tervezetnél később értem a városba. A ház, egy elhagyatott helyen volt. Nem volt körülötte semmi, csupán a kietlen síkság, ami őszintén szólva, elég rémisztően hatott. A ház nem volt elkerítve. A bejárati ajtaja egyből az utcára nézett. Szerény véleményem szerint, ez nem a legjobb megoldás. Így könnyebben juthatnak be a betörők. Nem mintha, ide olyan sokan akarnának betörni. Bekopogtam az ajtón. Nem jött válasz. Összehúzott kabáttal és vacogó fogakkal vártam még 10 percet, de semmi nem történt. Lenyomtam a kilincset, ami meglepetésemre engedett, és az ajtó kinyílt.
- Hahó? Van itt valaki? - megpróbáltam belépni, de, mintha egy láthatatlan fal lett volna előttem. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy rossz horror filmben. A házból kellemes meleg áradt és csak reménykedni tudtam, hogy van is bent valaki.- Hééj! Nem szeretne beengedni?
Leültem az nyitott ajtó elé török ülésben és gondolkodó estem. Nem mehettem el. Valami ott marasztalt. Hittem abban, hogy ő tud segíteni nekem. Lehajtottam a fejemet, a fáradtság ólom nehezékként sújtott le rám. Teljesen elvesztettem az idő érzékemet(megint), csak annyit vettem észre, hogy már jön fel a nap. "Ne, csak ezt ne" - gondoltam. Ekkor az ajtóban megjelent egy lány.- Gyere beljebb! - nem kellett kétszer mondani. Óvatosan beléptem az ajtón. A padló recsegett alattam és bármelyik pillanatban leszakadhatott volna, de nem igazán zavartattam magam. Le kellett dőlnöm valahova. Megváltásként ért a kanapé képe, amit azonnal el is foglaltam.
A ház belseje elég otthonos volt. Narancs sárga falai, passzoltak a fehér bútorokhoz. 5 szobás lakás volt. Fürdőszoba, Nappali, Konyha és két hálószoba. A nappaliban (ahol a kanapén trónoltam) sok-sok kép lógott. Mindegyiken a szőke szépség, aki beengedett (mondanám, hogy kedves tőle, de könyörgöm, tegnap óta várok kint).
- Tessék - a kezembe nyomott egy gyűrűt. Nézegettem egy darabig, majd megszólaltam:
- Minek?
- A nap.
- Komolyan egy gyűrű fog megvédeni a naptól? - szórakozottan felnevettem, de a lány teljesen komoly maradt. Éppen mondtam volna valamit, de a gyomrom bezavart.
- Aha, értem - felállt és egy papírt keresett, amire ráfirkantotta a telefon számát. - Suli után gyere ide. Vedd fel a gyűrűt! - az ujjamra illesztettem az ékszert, ám semmi változást nem éreztem.
A fénylő sárga korong, már teljes egészében ott virított az égen. Kiléptem, és hagytam, hogy a sugarak megsimítsák az arcomat. Életemben nem termeltem annyi D-vitamint.
Vissza vasutaztam a kis városomba (ami nem egy-két perc volt), így megint sikeresen elkéstem az első órámról. Viszont, nem volt érvényben a "pontosan érkezünk vagy sehogy" elv, mivel akkor már orvosi igazolás kellett volna. A lényeg (lényegében lényegtelen), hogy a kémiai tanárom leordibálta a fejemet és kiselőadást tartott, a tantárgya fontosságáról. Mert, ha nem tudok kapásból felsorolni 5 tulajdonságot a Káliumról, akkor egy senki vagyok.
